Támasz vagy korlát a hitrendszered?

Egy történet mutatja be számomra legszebben a hitrendszerek erejét, amelyet most megosztok az olvasókkal. 

„Mese a magocskákról.

Két kis mag a téli fagyos hidegben a föld alatt várakozott a tavaszra, amikor fejlődésnek indulva áttörhetik a talajt, és kibukkanhatnak a felszínre.

A két magocska két gondolat mentén töltötte az időt ebben a várakozásban. 

Az egyikük izgalommal, örömmel és reménnyel készült arra, hogy növekedésnek indulva, áttörve a talaj rétegeit közelebb jusson a napfényhez. A napfényhez, amely élteti, az esőhöz, amely táplálja, hogy szirmot tudjon bontani, minden arra járó csodálatára. 

A kis bogarak is megpihenhetnek majd levélkéin, és ezzel ő beteljesíti csodálatos feladatát.

Nem így a másik magocska, aki már az első feladattól megrémült. Áttörni a talaj rétegeit, kibújva a veszélyes világba, az ellenséges rovarok közé – erre nem vágyott. 

A leveleit megtépázó szélviharra, az égető napsugarakra sem, mindazokra a veszélyekre, melyek hite szerint rá leselkedtek azzal, hogy növekedésnek indul tavasszal. Szíve szerint inkább maradt volna a földben, biztonságban.

Elérkezett a tavasz. Az első magocska összeszedve minden tudását, és erejét növekedésnek indult, csodaszép virágot bontott. Boldog volt mindenki, aki csak látta. És ő is boldog volt, hiszen a napsugarak simogatták szirmait.

A másik magocska is úgy tett, ahogy eltervezte. Csak várt, és várt.

Egy napon arra járt egy madár. Meglátta a várakozó magocskát. Megörült a finomságnak, és hopp, kikapta a földből…”

Ez a tanulságos történet azzal lopta be magát a szívembe, mert pontosan megmutatja, hogyan működnek hiteink, igazságaink.

Mert mi is az a hitrendszer? 

Tanult és átvett minta, amit generációk is visznek tovább és tovább.  Már igen korán, 0-7 éves korunk között épül be személyiségünkbe. Ez az a kor, ahol még kívülről figyeljük meg azt, hogyan működik a családunk, majd észrevétlen vesszük át a működést, vagy amit annak véltünk gyermeki fejjel.

Nem feltétlenül rossz ez, hiszen a tanult mintát segítőnkké is formálhatjuk. Tudatosan és kitartással.

De mégis miről ismerjük fel, hogy egy hitrendszert éppen hajtóerőként használunk, vagy engedjük, hogy korlátozzon minket? 

A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk. 

A korlátozó az, ami lelassít, elszomorít. Ezek a gyakran ismételt mondatok kísérik: Nekem ez nem megy. Úgysem sikerül. Más úgyis jobban csinálja. Ezek a gondolatok, és még gyakrabban a” DE” szó jelzik a feladást.

A szomorúság és a düh érzése azzal az emberrel szemben, aki véleményével, meglátásaival kiváltja belőlünk a korlátozó gondolatot. Aki tudattalan is újra szembesít velük.  Végül pedig önmagunkra is dühösek leszünk. Mert már megint hagytuk, megint elhittük magunkról. 

Aki ezt felismeri, tehet érte, és átfordíthatja korlátozó hiedelmeit. Vagy feladhatja, azokat elfogadva igazságként. 

A felismerés talán könnyebb akkor, ha később történt a hiedelmünk kialakulása. Minél tudatosabbak voltunk akkor, annál könnyebben láthatunk rá, hogy bizony-bizony egy mintával állunk szemben.

A változás pedig mindig a felismeréssel indul.

Noha nem a végső megoldás, mégis gyakran választjuk azt, hogy megtörjük a mintát. Nem felismeréssel, hanem elhatározással. Például amikor megfogadjuk, mi sosem követjük el azokat a mintákat, mint a szüleink. Ilyenkor a viselkedésünk az ellentétbe csaphat át a szüleinkének, ami már egy változtatás, még ha nincs is mögötte a valódi tudatosság.

A hiedelem átfordításához már nem tudjuk az önismereti utat megspórolni. Aki idáig eljut, már nem haraggal tekint a szüleire, amikor rájön, tőlük érkezett a minta.

Hogyan foghatunk hozzá?

Kezdhetjük egyedül is, elcsendesedve, kikapcsolva a külvilágot, tudatosan végiggondolva, életünk mely területén nem érezzük a helyünkön magunkat. Ahol jönnek azok a fránya „DE” végű mondatok. 

Ezeket írjuk le bátran, itt fog előugrani a hitrendszer, melyet szó szerint és szimbolikusan is át tudunk írni, ha a mondatot már a DE nélkül pozitívvá, a valódi vágyunk szerint valóvá formázzuk.

Kitartásra, következetességre ezután is szükségünk lesz, hogy kigyomláljuk az életünkből a DE-ket. Mégis akkor tudhatjuk, hogy sikerült, ha eltűnik a DE-s mondatok után érzett szomorúságunk, ha komfortosan érezzük magunkat a világunkban, és a problémás életterületeken is megoldások születnek.

Sokan – főként a mélyen tudattalanban gyökerező hitrendszereknél – kérnek külső segítséget. Ezt úgy tudnám legjobban szemléltetni: olyan, mint amikor járni tanultunk. Elestünk és mégis újra próbáltuk. Felnőtként gyakran a könnyebb utat választjuk egy megbotlás után.  Ha azonban egy segítő támogatás van mellettünk, azonnal visszajelzést és kapaszkodót kapunk, és nehezebben adjuk fel az utat.

Mi van akkor, amikor nem a hitrendszer korlátoz minket valójában, hanem már mi használjuk azt biztonsági övként? Védelemként tekintünk rá, mert félünk nem tudjuk mi vár ránk valójában e nélkül.

Egy megtörtént eset, amivel találkoztam, ahol egy hivatása szerint emberekkel foglalkozó hölgy érezte azt, valójában fél az emberektől. Gyerekkorából indult ez a hiedelem, édesanyja ugyanis akarata ellenére gyakran vitte emberek közé, mondván, hogy aki otthon marad, egyedül marad.

A felszaladó kilókból épített maga köré védőbástyát, mellyel már igazolni is tudta önmagával való elégedetlenségét. Amikor segítséggel rájött arra, hogy problémáját már régen megoldotta, maga mögött hagyta, csupán a gondolathoz ragaszkodott:  a felismerés elég volt ahhoz, hogy új életet kezdjen, és a korábbi megszokott biztonsága helyett kilépjen otthonából és kapcsolatokat létesítsen a külvilággal. Meglelje az új biztonságát. 

A tanult minta mikor válik segítővé? 

Például félve az elhízástól dönthetek úgy, hogy aktívabb életbe kezdek, és a sport lesz a feszültség levezetésének eszköze az evés helyett. A félelem egy egészségesebb életet eredményez. 

A tudatosítás azonban bármelyik esetben közelebb visz minket valódi önmagunkhoz, hogy örömmel bontakoztathassuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket.

Kósa Csilla
Coach, OH instruktor, Tibeti hangtál terapeuta

Kategóriák

Mondd el nekünk mi bánt

Mindannyiunkkal történhetnek olyan nagy igazságtalanságok, amikor úgy érezzük, nem tudunk megbirkózni a feladatunkkal. Természetes reakció ilyenkor, hogy visszahúzódunk, és magunkba zárkózva keressük a választ lelkünk enyhítésére. Ez az igazi csapdahelyzet. Magadban keresel választ arra, amire épp egyedül nem érzed magad képesnek.
Csatlakozz Te is!

Csatlakozz VIP tagjainkhoz, hogy heti frissítéseket és különleges ajánlatokat kaphass!

Ez a weboldal a böngészési élmény tökéletesítése érdekében cookie-kat használ. A böngészés folytatásával hozzájárulsz ezek használatához. További információ